(Az Üllői út a '70-es években, háttérben a "Bermuda-háromszög")

Kispesten a kerület egyes részeinek elnevezése többnyire a település történelmi vagy beépítésével kapcsolatos előzményekre utal, mint például az óváros, a lakótelep, a kertváros, a wekerletelep vagy a Kuttó-dülő. Voltak csak időlegesen használt elnevezések, ilyen a ma már csaknem elfeledett „Bermuda-háromszög” is. Köztudott, hogy így nevezik az Atlanti Óceánnak az Antillákhoz közeli részét, ami a katasztrófák gyakorisága miatt híresült el. Valószínűleg ez juthatott eszébe az 1980-as évek elején annak a tanácstagnak, aki körzetét jellemezte így, mert szavai szerint ott csak „elsüllyedni” lehet. A „Bermuda-háromszög” elnevezés a Határ út csomópont (Mátyás király utca), az Ady Endre út és az Üllői út által bezárt, Corvin körútig terjedő részt illette. Ma ezen a területen az Europark és néhány kereskedelmi létesítmény van. A Kispestet régebbről ismerők tudják és láthatták is, hogy a kerületnek ez volt a leglepusztultabb, legelhanyagoltabb része. A körzet tanácstagja, a terület állapotának és az ott élők körülményeinek ismeretében, okkal asszociált a Bermuda háromszögre és a katasztrófára. Igaza volt, ott csak elsüllyedni lehetett. A családi házakkal sűrűn beépített területen, jellemzően kis telkeken esetenként öt-hat lakás is volt. Az utcafronti lakásokhoz illeszkedő toldaléképületekben sok család élt szerény körülmények között, szilárd burkolat nélküli és csatornázatlan utcákban. A találó elnevezés a nyolcvanas években közkeletűvé vált a fővárosban, így beszéltek, így írtak róla.

A „Bermuda-háromszög” a kerület egyre neuralgikusabb kérdésévé vált. A rendezett Wekerletelep melletti terület állapota, a kerület „kapujának” látványa, az ott élők sorsának alakulása a kerület vezetésének első számú feladatává tette a „Bermuda-háromszög” ügyét. Az épületállomány lepusztulásának, az infrastrukturális fejlesztések elmaradásának oka a kispesti rekonstrukcióval, a mennyiségi lakásépítés prioritásával és a források csökkenésével volt szoros összefüggésben. A „Bermuda-háromszög” része volt a városrész rekonstrukciójának, a lakásépítési programnak. Az 1970-es évek első felében az új városrész építése az Üllői út mentén, a Corvin körút és a Hunyadi utca közötti részben valósult meg első ütemben, majd a folyamatos szanálásokat követően, lényegében a régi Kispest egy részén épült fel a lakótelep. A kerület vezetői abban bíztak, hogy ahol kezdeni kellett volna, ott fejezik be a rekonstrukció lakásépítési programját. A nyolcvanas évek középére ennek esélyei jelentősen csökkentek. Okaira az előbbiekben utaltam. A „Bermuda-háromszög”-nek nevezett területen közel ötszáz lakás volt, és a terület beépítésével csupán kb. nyolcszáz új lakás épült volna. Ez meglehetősen rossz kihozatal, ha csupán a lakásszám növekedést és annak költségeit vesszük figyelembe, miközben a rekonstrukcióra szánt források vészesen csökkentek. A terület leromlása egyenes következménye volt annak, hogy az ott élők már vagy két évtizede nem költöttek ingatlanjaikra, azokat nem újították fel. Így járt el az IKV is a tanácsi lakások esetében. A tervezett szanálás miatt ezt építési tilalom is akadályozta, hiszen miért költenének arra, amit úgyis lebontanak. A terület út- és közműfejlesztése is a megújuláshoz igazodott volna. A rekonstrukció elmaradása miatt az egyébként is szegényes, leromlott állapotú terület „Bermuda-háromszög”-ként való titulálásának  annyi előnye volt, hogy a terület állapotát jól jellemző elnevezés a helyzet súlyosságára folyamatosan ráirányította a figyelmet.

Nekem, mint a kerület tanácselnökének, feladataim sorában a „Bermuda-háromszög” ügyének megoldása a legfontosabbak közé tartozott. A fordulatra, az egyre reménytelenebbé váló helyzet megoldására 1987-ben nyílt lehetőség. Meggyőződésem, ebben perdöntő volt, hogy Szépvölgyi Zoltánt 1986-ban Iványi Pál váltotta fel a Fővárosi Tanács élén. Történt, hogy 1987-ben a Kispesti Tanács Végrehajtó Bizottsága beszámolót készített a kerület helyzetéről, a kispesti rekonstrukcióról a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága részére. Ez olyan alkalom volt, ami lehetővé tette a „Bermuda-háromszög” ügyének középpontba emelését. Először is ellen kellett állni annak a csábításnak, hogy tucatnyi probléma megoldását igényeljük a fővárostól, mintegy lehetővé téve, hogy egy-két kevésbé fajsúlyos kérdés megoldására tett ígérettel elodázhatóvá tegyék a legfontosabbat. Két célt tűztünk ki: jó benyomást keltsünk, és szülessen döntés a „Bermuda-háromszög” lakásainak szanálásáról. Az, hogy a kerület vezetéséről, személyemről milyen volt a vélekedés a Fővárosban, ma már mellékes, a lényeges az, hogy döntés született a szanálásról és ehhez a források biztosításáról. Ezt ma is egyik legnagyobb sikeremként könyvelem el, mert jó érzékkel, jó tempóban sikerült kibillenteni az ügyet a szinte megoldhatatlannak látszó helyzetből, a kerület egyik legfrekventáltabb részén a visszafordíthatatlan változást, a városrész megújítását elősegíteni, hozzájárulva a „Bermuda-háromszög” megszűnéséhez, a Kispestre is árnyékot vető elnevezés elfeledéséhez.

(A "Bermuda-háromszög" területén épült Europark)

A terület szanálása 1988-ban elkezdődött, a rendszerváltásig a közel félezer lakásból kb. 200 bontásra is került. A folyamat az 1990-es években, tudomásom szerint 1992-ben be is fejeződött. A „Bermuda-háromszög”-ben élők tulajdonuk után kártalanítva lettek vagy megfelelő cserelakáshoz jutottak. A szanálást követően a terület megújult, a megváltozott viszonyokkal összhangban már a piaci és nem az állami szerepvállalás alakította a terület sorsát. Ennek látványos eleme a kerület „kapujában” épült Europark bevásárlóközpont. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ez az építmény lehetett volna-e attraktívabb, a kerület arculatát előnyösebben megváltoztató. A „Bermuda-háromszög” elnevezést már elfelejthetjük. Legfeljebb azok emlékezetében él még, akiket ez életük egy darabjára emlékezteti.

Ma már nem hallani, de valószínűleg sok kispesti emlékszik arra, hogy az ezredforduló előtti és utáni évtizedben az egykori Centrum Áruház tömbjét „Majomsziget”-ként említették, amikor erről a területről írtak vagy beszéltek. Ha valaki utána akart volna nézni, honnan ered az elnevezés, sok írásos forrást nem talált volna. Azért, mert ilyen nincs is, meg azért is, mert ennek a területnek ilyetén való aposztrofálása tőlem származik. Bár sohasem hittem, vagy pláne, hogy szándékomban állt volna az, hogy névadója legyek akárcsak egy háztömbnyi területnek is. Nem is vagyok rá büszke, így utólag is inkább röstelkedem miatta. A „névadást” a rendszerváltás némileg humoros epizódjának tartom, és örülök is annak, hogy a később „Gödör”-ként elhíresült terület „Majomsziget”-kénti titulálása kikopott a közbeszédből, eltűnt a gödörrel és hosszú ideig éktelenkedő toronydaruval együtt.

A kispestiek között még sokan lehetnek, akik 1990-ben jelen voltak azokon a lakossági fórumokon, amiken számot adtam Kispest helyzetéről, a nyolcvanas évek lendületes fejlődéséről, a városrész jelentős mértékű megváltozásáról, az itt élők életkörülményeinek alakulásáról. Ezen fórumokon hangzott el a tréfásnak szánt „Majomsziget” megnevezés a kerület központi és máig legértékesebb, Kispest arculatát is befolyásoló tömbjének akkori helyzetéről. Annak is elsősorban az Üllői út mentén éktelenkedő, leromlott állapotú, bontásra váró épületeiről. A Centrum Áruház tömbje az egykori tervek szerinti, de soha meg nem valósuló dél-pesti városrészközpont legfrekventáltabb része, a központi források elapadása után az elöregedett, földszintes épületek léte szinte szimbolizálta a kispesti rekonstrukció befejezetlenségét. Az 1980-as években a terület részbeni megújulását jelentette az áruház megépülése, majd a további átalakulást a McDonald’s beruházás jelentette. De itt aztán megállt, lefulladt a fejlesztés, ottmaradt néhány öreg épület. Talán emlékeznek rá, ott volt az Állami Biztosító és a Totó-Lottó helysége is. Na, ez a szigetnyi csúfság volt az én szóhasználatomban a „Majomsziget”. A humorosnak szánt elnevezés ifjúkorom tánciskolás időszakának ismert szóhasználata volt. Így nevezték azon fiúk csoportját, akik az össztáncban bátortalanok voltak a lányokat felkérni. Ők voltak, akik irigykedve nézték a táncoló és vidáman szórakozó párokat. Kispest legfrekventáltabb részén, a megújuló, átalakuló városrészben, a kilencvenes években végül is elbontott, egy csúf szigetként ottmaradt épületek jelentették számomra a képzeletbeli majomszigetet. Az már egy másik történet, hogy az épületek helyén egy ideig gödör volt, és ma is gyom „ékesíti” a terület egy részét. Nos, így lettem én kéretlen névadója Kispest e kicsiny, de központi részének. A történethez tartozik, hogy a fórumokon már jelen voltak a rendszerváltó pártok tagjai, későbbi vezetői is. Érthető volt érdeklődésük, első kézből kaptak tájékoztatást Kispest helyzetéről, a városfejlesztés aktuális és távlati kérdéseiről. Az, hogy ha csak időlegesen is, miként maradt meg a tréfásnak szánt „Majomsziget” elnevezés, arról csak tippjeim vannak. Például azért, mert a „Majomsziget” esetleg találó volt, könnyen megjegyezhető és sok sincs belőle Magyarországon.

Kispesten volt Bermuda-háromszög is. Következő írásom erről fog szólni.

A KMO programmal, gálaműsorral és a Kispesti Munkásotthon 90 éves történetét is áttekintő kiadvánnyal ünnepelte meg születésnapját. Az Emlékkönyv címet viselő kiadvány egyik fejezetében foglalkozik a Munkásotthon 1980-as évek első felében történő megújulásával is. Ehhez, a KMO felújításban és tartalmi megújulásban is résztvevő közreműködőként szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Ismert, hogy a kor politikai és gazdasági viszonyait is kifejezve, a Főváros nagy múltú művelődési házainak és kultúrotthonainak többsége (Csepel, Láng, stb), részben múltjuk miatt is, a nagy üzemekhez kötődött. Így volt ez Kispesten is, ahol a Vasas Szakszervezet tulajdonában lévő és „a munkásság éveken át megtakarított filléreiből és adakozásaiból épült” munkásotthont a Hofherr, későbbi nevén a Vörös Csillag Traktorgyár, annak is a Vasasokhoz tartozó Szakszervezeti Bizottsága működtette. A VÖCSI Műv. Házat a közbeszédben többnyire a Munkásotthonra emlékeztető „Melós”-ként említették. A Traktorgyárat a ’70-es évek elején a győri Rábához csatolták, ezért annak finanszírozása részben a győriek döntésén is múlott.

A Műv. Ház helyzetét, sorsát alapvetően három tényező határozta meg. Ebben jelentős volt a Traktorgyár Rábán belüli helyzete. Ez – különösen a ’80-as évek elején – jelentős konfliktust okozott Kispest és a Rába vezetői között. A Traktorgyárban dolgozó szakemberek száma, azonosan a fővárosi tendenciákkal, folyamatosan csökkent. Erre hivatkozva a Rába Kispesten nem fejlesztett, sőt a létszám leépülése miatt az itt gyártott, szerelt termékek köre szűkült. Míg Győrben látványos technikai, technológiai megújulás volt, addig a Traktorgyár a megszűnés felé sodródott, mivel a kispesti létszám csökkenését ellensúlyozó fejlesztés, de az erre való szándék sem volt meg. A Művelődési Ház fenntartását és fejlesztését illetően az sem volt kedvező, hogy a Rába nagytekintélyű vezetője, Horváth Ede a költségek racionalizálását várta el helyi vezetőktől. Másik tényezőként említem, hogy ezekben az években már nem is volt indokolt a Művelődési Házakat a nagyüzemek fennhatósága alatt tartani, hiszen azok döntően a lakosságot szolgáló szórakozási és közművelődési igényeket kielégítő intézmények voltak. Ez a feladat tulajdonképpen idegen volt az üzemek, így a Traktorgyár számára is. Az intézmények fenntartójának a Tanácsoknak kellett volna lennie, de a Tanácsok - a Kispesti Tanács is - általában forráshiányosak voltak, a korszakot egy ideig beruházási szűkösség is jellemezte. Anyagi oldalról érthető volt a Kispesti Tanács tartózkodása attól, hogy átvegye a leromlott állapotú Művelődési Házat. Harmadik és a fejlemények szempontjából meghatározó tényező Kispest átalakulása, a lakosság számának és összetételének jelentős megváltozása volt, valamint annak belátása, hogy központi forrásokból a Dél-pesti városközpont, tengelyében a Szabó Ervin utcával, már nem épül meg, nem valósulnak meg a tervezett kulturális létesítmények sem. Ugyanakkor a Művelődési Házat hagyni teljesen lepusztulni, lényegében megszűnni, súlyos hiba lett volna. A kerület politikai vezetésének határozottan az volt a véleménye, hogy a Műv. Házat fel kell újítani, fenntartását és feladatait a megváltozott helyzethez kell igazítani. Ez nem volt feszültségektől mentes folyamat. A kerületi tanács akkori vezetésének álláspontja szerint - mivel a Műv. Ház a Vasas Szakszervezeté, működtetője pedig a Rába – annak felújítása is tőlük várható el. A Rába inkább szabadulni akart a VÖCSI Műv. Háztól, a szakszervezet pedig a Ház múltja, a szervezett munkásokhoz való kötödése miatt ragaszkodott annak megmentéséhez. Kispest politikai vezetői a lepusztult, részben életveszélyessé vált épült felújítását tartották egyedül járható megoldásnak úgy, hogy annak megvalósítása és forrásainak biztosítása során a realitásokból kell kiindulni. Ebben, elsősorban az anyagi források biztosításában operatív szervező munkát is vállaltak. Miután sem helyi, sem központi forrás nem állt rendelkezésre, maradt az érdekeltek bevonásával és egy szélesebb körű összefogással történő megvalósítás. Meggyőződésem, hogy e nélkül ma valószínűleg csak üres helye lenne a KMO-nak.

 Az épület egy részét már 70-es évek végén életveszélyesnek nyilvánították, a nagyterem tetőszerkezetének állapota miatt. Volt olyan vélemény, hogy a fenntartó ezt a helyzetet a nagyterem emeleti részével egybeépített, a terembe benyúló mozigépház megszűntetésével, annak lebontásával idézte elő. Az épület károsodása a beavatkozást elkerülhetetlenné tette, ezért a házat 1983 augusztusában be is kellett zárni. A felújítás költségét kb. 25 Millió Forintra becsülték. Jogos volt az elvárás, hogy a költségekből vállaljon részt a fenntartó Rába és a tulajdonos Vasas Szakszervezet is. A Rába a további fenntartás terheitől szabadulva, emlékezetem szerint 10 Millió Forinttal járult hozzá a felújításhoz. A Vasas Szakszervezet 4 Millió Forintot, a Budapesti Honvéd 2 Millió Forintot adott. Az Országos Közművelődési Tanács pedig 1.5 Millió Forinttal támogatta az ügyet. Anyagi támogatást nyújtottak a kerület vállalatai és szövetkezetei is. A Dél-pesti Vendéglátó Vállalat üzemeltette az épület Szabó Ervin utcai traktusában lévő éttermet, így annak felújítását ők vállalták. A kivitelezést Kispest ismert lokálpatriótája, Dianóczki János Ybl díjas építész cége, a Diogenész Építész Stúdió vállalta 20 Millió Forintért. Az 1983 őszén bezárt VÖCSI Műv. Ház 1985 decemberében nyitotta ki kapuját a teljesen felújított, működésében is új korszakot kezdő Kispesti Munkásotthon néven. A KMO maradt a Vasasok tulajdonában, működtetése pedig a Tanács feladata lett. A megújult művelődési házban – talán szimbolizálva a Munkásotthon létrejöttében anyagi áldozatot is vállaló munkások összefogását – Kispest akkori üzemei és szövetkezetei értéket megőrző, értéket teremtő forintjai is benne voltak. Ma is jó érzéssel gondolok arra, hogy egyik szervezőjeként és Kispest tanácselnökként is részese lehettem a KMO megújulásának.

A Kispesti Munkásotthon 90 éves történetének írásomban említett epizódja magán viseli az adott időszak és Kispest átalakulásának jellemzőit. Erről az időszakról, annak feszültségeiről, konfliktusairól és a nem vitatható eredményeiről mintha kevesebb szó esett volna az elmúlt több mint 20 évben. Előbb-utóbb ezt az adósságot, Kispest lendületes fejlődésének, arculata átalakulásának ezt a  periódusát is érdemes lenne – ha másért nem, legalább a helytörténeti jelentőséggel bíró tények tárgyilagos számba vétele miatt – pótolni.

Epilógus. A KMO felújítását szinte bekerülési költségen elvállaló, a ’90-es évek elején elhunyt Dianóczki János megérdemelné, hogy Kispest méltó módon emlékezzen meg róla. Nem csak a KMO miatt, hanem mert Dianóczki János (a „Dió”) Kispestet, annak fejlesztését szakértelmével, munkásságával több évtizeden át eredményesen szolgálta. Tartozunk ezzel emlékének.

A Kispesti Uszoda megépítése lényegében a gyorsan fejlődő és átalakuló, a nagyvárosiassá váló Kispest lakosságának igénye volt. Megvalósítását az tette lehetővé, hogy Kispesten a településfejlesztési hozzájárulást (TEHO) a lakosság többsége megszavazta. A TEHO egy sajátos adó volt. Általában nem életszerű, hogy adót „aláírással támogatott népszavazással” vetnek ki. Az alapgondolat egyébként rokonszenves, hiszen azt fejezte ki, hogy egy település fejlődését, a helyi igények jobb kielégítését anyagi hozzájárulásával is segítheti a lakosság úgy, hogy az erre vonatkozó döntést demokratikusan hozzák meg a felhasználás céljával együtt. A fővárosi kerületekben (ahol eredményes volt a szervezés) két megoldás létezett. Volt, ahol több, egy-egy településrész igényeihez igazodó célt fogalmaztak meg, és volt ahol egy létesítmény megvalósítását preferálták. Kispesten is társadalmi vita előzte meg a döntést, amely széleskörű egyetértéssel találkozott.

A településfejlesztési hozzájárulás- a „népszavazás” eredményességének megállapítása után-helyi rendeletben került kivetésre. A helyi adóként beszedhető, öt évre szóló fizetési kötelezettség évenként néhányszáz forintot tett ki, lényegében a ma sok helyen alkalmazott kommunális adóhoz hasonlított. A képhez tartozik, hogy a családi házas területen a TEHO bevezetése előtt községfejlesztési hozzájárulást (KÖFA) kellett fizetni. Ez az adónem ekkor megszűnt ott is, ahol a TEHO nem került bevezetésre.

Minden „pozitívuma” ellenére a TEHO nem volt népszerű. A politika is csupán visszafogottan támogatta, a média pedig kifejezetten ellene hangolta a lakosságot. Kispest vezetői pártolták a kezdeményezést, mert fejlesztést, közérdekű cél megvalósítását tette lehetővé. A média hatása lemérhető volt azon, hogy a kezdeti 80 %-os támogatás fokozatosan csökkent. Végül Kispesten 52-53 %-os támogatást kapott a TEHO, ami három évet „élt”. Az uszoda megépülése után a helyi adók közül törlésre került, a nem fizetőket sem zaklatta senki. Az uszoda elkészült, a TEHO-t pedig elfelejtettük. A szervezést a tanácsi hivatal munkatársai látták el, de a támogató aláírások gyűjtésében sok tanácstag, lakóbizottsági és társadalmi aktivista vett részt önzetlenül. Igazi, ajtótól-ajtóig tartó kampányfeladat volt a szervezés. A TEHO bevezetése, helyi „győzelme” perdöntő volt az uszoda megvalósítását illetően. Meggyőződésem, hogy e nélkül ma nem lenne Kispestnek uszodája. A Kispesti Tanács megköszönte a TEHO-t fizetők hozzájárulását, a borítékban három uszoda jegy is volt.

A szűkös helyi források kiegészítéseként fővárosi támogatás is járt a beruházáshoz. A TEHO-ból három év alatt kb. 15 millió forint jött össze, a fővárosi támogatás pedig 25 millió volt. A beruházás összességében kb. 95 millió forintba került. A megvalósításra kiírt pályázatot a 22. Állami Építőipari Vállalat nyerte el, az építés határidőn és költségkereten belüli volt. Említésre méltó, hogy az uszodatér dísznövényzettel való dekorálása is a lakossági felajánlásokból jött össze

Véleményem szerint  Kispest arculatának, települési szerkezetének lényeges átalakulásával, lakossága demográfiai összetételének megváltozásával összhangban Kispest adottságait és szükségleteit jól fejezte ki, hogy egyfajta társadalmi összefogással, annak eredményes megszervezésével párosult a Kispesti Uszoda megvalósítása. Az uszoda a helyi társadalom, a kispestiek összefogásának eredménye, általa egy közcélokat szolgáló nagy értékű létesítménnyel gazdagodott szűkebb pátriánk.