A KMO programmal, gálaműsorral és a Kispesti Munkásotthon 90 éves történetét is áttekintő kiadvánnyal ünnepelte meg születésnapját. Az Emlékkönyv címet viselő kiadvány egyik fejezetében foglalkozik a Munkásotthon 1980-as évek első felében történő megújulásával is. Ehhez, a KMO felújításban és tartalmi megújulásban is résztvevő közreműködőként szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Ismert, hogy a kor politikai és gazdasági viszonyait is kifejezve, a Főváros nagy múltú művelődési házainak és kultúrotthonainak többsége (Csepel, Láng, stb), részben múltjuk miatt is, a nagy üzemekhez kötődött. Így volt ez Kispesten is, ahol a Vasas Szakszervezet tulajdonában lévő és „a munkásság éveken át megtakarított filléreiből és adakozásaiból épült” munkásotthont a Hofherr, későbbi nevén a Vörös Csillag Traktorgyár, annak is a Vasasokhoz tartozó Szakszervezeti Bizottsága működtette. A VÖCSI Műv. Házat a közbeszédben többnyire a Munkásotthonra emlékeztető „Melós”-ként említették. A Traktorgyárat a ’70-es évek elején a győri Rábához csatolták, ezért annak finanszírozása részben a győriek döntésén is múlott.

A Műv. Ház helyzetét, sorsát alapvetően három tényező határozta meg. Ebben jelentős volt a Traktorgyár Rábán belüli helyzete. Ez – különösen a ’80-as évek elején – jelentős konfliktust okozott Kispest és a Rába vezetői között. A Traktorgyárban dolgozó szakemberek száma, azonosan a fővárosi tendenciákkal, folyamatosan csökkent. Erre hivatkozva a Rába Kispesten nem fejlesztett, sőt a létszám leépülése miatt az itt gyártott, szerelt termékek köre szűkült. Míg Győrben látványos technikai, technológiai megújulás volt, addig a Traktorgyár a megszűnés felé sodródott, mivel a kispesti létszám csökkenését ellensúlyozó fejlesztés, de az erre való szándék sem volt meg. A Művelődési Ház fenntartását és fejlesztését illetően az sem volt kedvező, hogy a Rába nagytekintélyű vezetője, Horváth Ede a költségek racionalizálását várta el helyi vezetőktől. Másik tényezőként említem, hogy ezekben az években már nem is volt indokolt a Művelődési Házakat a nagyüzemek fennhatósága alatt tartani, hiszen azok döntően a lakosságot szolgáló szórakozási és közművelődési igényeket kielégítő intézmények voltak. Ez a feladat tulajdonképpen idegen volt az üzemek, így a Traktorgyár számára is. Az intézmények fenntartójának a Tanácsoknak kellett volna lennie, de a Tanácsok - a Kispesti Tanács is - általában forráshiányosak voltak, a korszakot egy ideig beruházási szűkösség is jellemezte. Anyagi oldalról érthető volt a Kispesti Tanács tartózkodása attól, hogy átvegye a leromlott állapotú Művelődési Házat. Harmadik és a fejlemények szempontjából meghatározó tényező Kispest átalakulása, a lakosság számának és összetételének jelentős megváltozása volt, valamint annak belátása, hogy központi forrásokból a Dél-pesti városközpont, tengelyében a Szabó Ervin utcával, már nem épül meg, nem valósulnak meg a tervezett kulturális létesítmények sem. Ugyanakkor a Művelődési Házat hagyni teljesen lepusztulni, lényegében megszűnni, súlyos hiba lett volna. A kerület politikai vezetésének határozottan az volt a véleménye, hogy a Műv. Házat fel kell újítani, fenntartását és feladatait a megváltozott helyzethez kell igazítani. Ez nem volt feszültségektől mentes folyamat. A kerületi tanács akkori vezetésének álláspontja szerint - mivel a Műv. Ház a Vasas Szakszervezeté, működtetője pedig a Rába – annak felújítása is tőlük várható el. A Rába inkább szabadulni akart a VÖCSI Műv. Háztól, a szakszervezet pedig a Ház múltja, a szervezett munkásokhoz való kötödése miatt ragaszkodott annak megmentéséhez. Kispest politikai vezetői a lepusztult, részben életveszélyessé vált épült felújítását tartották egyedül járható megoldásnak úgy, hogy annak megvalósítása és forrásainak biztosítása során a realitásokból kell kiindulni. Ebben, elsősorban az anyagi források biztosításában operatív szervező munkát is vállaltak. Miután sem helyi, sem központi forrás nem állt rendelkezésre, maradt az érdekeltek bevonásával és egy szélesebb körű összefogással történő megvalósítás. Meggyőződésem, hogy e nélkül ma valószínűleg csak üres helye lenne a KMO-nak.

 Az épület egy részét már 70-es évek végén életveszélyesnek nyilvánították, a nagyterem tetőszerkezetének állapota miatt. Volt olyan vélemény, hogy a fenntartó ezt a helyzetet a nagyterem emeleti részével egybeépített, a terembe benyúló mozigépház megszűntetésével, annak lebontásával idézte elő. Az épület károsodása a beavatkozást elkerülhetetlenné tette, ezért a házat 1983 augusztusában be is kellett zárni. A felújítás költségét kb. 25 Millió Forintra becsülték. Jogos volt az elvárás, hogy a költségekből vállaljon részt a fenntartó Rába és a tulajdonos Vasas Szakszervezet is. A Rába a további fenntartás terheitől szabadulva, emlékezetem szerint 10 Millió Forinttal járult hozzá a felújításhoz. A Vasas Szakszervezet 4 Millió Forintot, a Budapesti Honvéd 2 Millió Forintot adott. Az Országos Közművelődési Tanács pedig 1.5 Millió Forinttal támogatta az ügyet. Anyagi támogatást nyújtottak a kerület vállalatai és szövetkezetei is. A Dél-pesti Vendéglátó Vállalat üzemeltette az épület Szabó Ervin utcai traktusában lévő éttermet, így annak felújítását ők vállalták. A kivitelezést Kispest ismert lokálpatriótája, Dianóczki János Ybl díjas építész cége, a Diogenész Építész Stúdió vállalta 20 Millió Forintért. Az 1983 őszén bezárt VÖCSI Műv. Ház 1985 decemberében nyitotta ki kapuját a teljesen felújított, működésében is új korszakot kezdő Kispesti Munkásotthon néven. A KMO maradt a Vasasok tulajdonában, működtetése pedig a Tanács feladata lett. A megújult művelődési házban – talán szimbolizálva a Munkásotthon létrejöttében anyagi áldozatot is vállaló munkások összefogását – Kispest akkori üzemei és szövetkezetei értéket megőrző, értéket teremtő forintjai is benne voltak. Ma is jó érzéssel gondolok arra, hogy egyik szervezőjeként és Kispest tanácselnökként is részese lehettem a KMO megújulásának.

A Kispesti Munkásotthon 90 éves történetének írásomban említett epizódja magán viseli az adott időszak és Kispest átalakulásának jellemzőit. Erről az időszakról, annak feszültségeiről, konfliktusairól és a nem vitatható eredményeiről mintha kevesebb szó esett volna az elmúlt több mint 20 évben. Előbb-utóbb ezt az adósságot, Kispest lendületes fejlődésének, arculata átalakulásának ezt a  periódusát is érdemes lenne – ha másért nem, legalább a helytörténeti jelentőséggel bíró tények tárgyilagos számba vétele miatt – pótolni.

Epilógus. A KMO felújítását szinte bekerülési költségen elvállaló, a ’90-es évek elején elhunyt Dianóczki János megérdemelné, hogy Kispest méltó módon emlékezzen meg róla. Nem csak a KMO miatt, hanem mert Dianóczki János (a „Dió”) Kispestet, annak fejlesztését szakértelmével, munkásságával több évtizeden át eredményesen szolgálta. Tartozunk ezzel emlékének.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.