Kispesti tanácselnökként számos és esetenként tanulságos történet részese voltam. Ezek egyike volt, amikor Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke egy fővárosi tanácsülés szünetében odalépett hozzám és nem kis meglepetésemre azt mondta, hogy „Fenyvesi, ne lázítsd a tanácstagokat!”. E szavakban sok minden fejeződött ki. Benne az adott kor jellemzői, a főváros és a kerületek viszonya, de a változtatást akarók megítélése is. Legkevésbé e mondat fenyegető élének tulajdonítottam jelentőséget, bár Kispest vezetőjeként bizonyára nem használtam volna szűkebb pátriámnak, ha személyes megítélésem azt hátrányosan befolyásolja. Az említett intermezzo a Fővárosi Tanács azon ülésén esett meg, amikor a testület a főváros VII. ötéves tervének koncepcióját tárgyalta. Ezen az ülésen Steinerné dr. Török Katalin és Bardócz Tamás – akik mások mellett Kispestet képviselték – felszólalásukban a kerületi tanács álláspontját tolmácsolták. Ennek lényege az volt, hogy a fővárosi célkitűzések (prioritások) meghatározásakor figyelembe kell venni a kerületek eltérő sajátosságait. Könnyen belátható, hogy ezek lényegesen eltérőek a belső és a külső kerületek esetében, hiszen a fővárosi célkitűzések elsődlegessége és sorrendje különbözőképpen érinti a kerületeket. Nem vitatható a főváros működtetésével kapcsolatos prioritás, de nem lehetett mindenhol elsődleges cél a tömeges lakásépítés vagy a történelmi városrészek (belváros) rehabilitációja. Kispestiként azért kellett szót emelni, hogy folytatódjék a kerületközpont kiépítése, valósuljon meg a „Bermuda-háromszög” felszámolása, jusson több az út- és közműfejlesztésre, valamint az intézményhálózat alkalmas legyen a megnövekedett gyermeklétszám ellátására. A kerület álláspontja az eltérő helyzetű kerületek érdekeit felületesen kezelő előterjesztés nyílt bírálata volt, ami a Fővárosi Tanács elnökéből az előbb idézett szavakat váltotta ki. Megjegyzem, hogy az esemény Szépvölgyi Zoltánnal a kapcsolatomat, a fővárossal való együttműködést, a kerület érdekeinek határozott képviseletét nem befolyásolta, de kétségtelen az is, hogy utódjával, Iványi Pállal jobban szót lehetett érteni.

A történet azért jutott szembe, mert a főváros és a kerületek viszonyának, a kétszintű önkormányzatiságnak problematikája nem újkeletű. Az említett „konfliktus” is abból eredt, hogy a tanácsi rendszer utolsó éveiben, a nyolcvanas évek második felében lazult a főváros és a kerületek között az alá- és fölérendeltség. Lényegében erősödött a kerületi önállóság, bár ennek gazdasági alapjai igen szerények voltak, a fejlesztésekhez saját forrás alig állt rendelkezésre. Természetes volt, hogy a kerületek a központi és a fővárosi forrásokból való nagyobb részesedésért szálltak síkra. Ennek fontos állomása lehetett a tervkoncepció vitája. A történethez tartozik, hogy a nyolcvanas évek második fele nem a nagy ívű beruházások időszaka volt. Talán sokan emlékeznek rá, ebben az időszakban beruházási stop volt, devizához pedig alig lehetett jutni.

Szépvölgyi Zoltán „intő szavai” nyilván azt a szemléletet tükrözték, hogy a kerületeknek a fővárosban alárendelt szerepe van, a fővárosi prioritásoknak nem kell differenciáltan tükröznie a főváros részeinek eltérő sajátosságait. Ekkor már a kerületi vezetők egy része ahhoz a generációhoz tartozott, akik feladatukat, felelősségüket elsősorban a helyi érdekek érvényesítésében, és nem csupán a központi elvárások végrehajtásában látták. Magam részéről is azt tartottam irányadónak, hogy az adott keretek között minden eszközzel, kapcsolatépítéssel, ha kell, lobbizással, innovációra való fogékonysággal a kerület hasznára legyek. Ebben sok, feladatát tisztességgel ellátó partnerem volt, köztük a Fővárosi Tanács említett tagjai is. Az előbbi szemlélet párosult egy másik alapelvünkkel is, nevezetesen: „Kispest akkor működik, ha a Főváros működik.” Ennek nyilvánvalóságát nem kell különösebben magyarázni. Ez azt is jelentette, hogy a fővárost az önkormányzatiság olyan szintjének tekintettem, amely a főváros életének alapvető feltételeit, fejlődésének fő irányait, annak szerves fejlődését meghatározza úgy, hogy épít a részek, a kerületek önállóságára, sajátos érdekeinek integrálására. Ma is vallom, hogy egy település, egy kerület vagy a főváros működésének és fejlesztésének kérdései nem pártpolitikai érdekek szerint kell, hogy eldőljenek. Sajnálatos, hogy ennek racionális megoldásával máig adós a politikai osztály. A politikai, hatalmi szempont a rendszerváltás óta is dominálja a települések irányítását, valamint befolyásolja a gazdasági erőforrások elosztását is. Megítélésem szerint túlzottan hangsúlyossá vált a települések érdekeit a választásoknak, a hatalmon lévők újraválasztásának szempontjai alá rendelni. Beleértem ebbe az állam, a főváros és a kerületek viszonyát, valamint a döntési jogosítványokat is.

Nem vitatom, hogy a települések sorsának alakításában szerepe van a politikai pártok versengő programjainak, valamint a pozíciókért küzdők városvezetői képességeinek is. Ugyanakkor a lakosság érdekeit alárendelni a hatalmi szempontoknak hosszabb távon biztosan, de aktuálisan is káros, rendszerint pazarláshoz, a klientúra építésével együtt a pénzügyi források monopolizálásához, esetenként korrupt összefonódásokhoz vezet.

Tanácselnökként a nyolcvanas évek második felében aktív szerepet vittem a Tanácsi (később Települési) Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) létrehozásában. A TÖOSZ létrehozása része volt a demokratizálódási folyamatnak, hiszen megjeleníthette a települések érdekeit, annak sokszínűségét is. A TÖOSZ elnökségi tagjaként részese lehettem az önkormányzati törvény előkészítésének. Sajnálatosnak tartom, hogy szinte elenyészett az önkormányzatiság egyik alapelve, miszerint az önkormányzatiság alanya a lakosság, a választópolgárok, és nem a politikai pártok. Megítélésem szerint a főváros üzemeltetésének, fejlesztésének hatékony megoldása még várat magára. Huszonöt év kevés volt a pártpolitikai szempontok figyelmen kívül hagyására.

Visszatérve az 1985-ös szituációra, abban az a szemlélet volt tetten érhető, ami a kerületek önállóságát, érdekeinek markáns megjelenítését nem tartotta kívánatosnak. Akkor is úgy véltem, hogy az önállóság több lehetőséget és több felelősséget jelent, de ugyanakkor ez nem jelentheti a főváros lebénítását, a főváros felporciózását, a források pazarló, csupán regionális érdekek szerinti felhasználását, vagy alapvető érdekek és törekvések megakadályozását. Az előbbiekre a fővárost ismerők vagy az egyes fejlesztések sorsát figyelemmel kísérők bizonyára számos példát tudnak felhozni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.