templom.jpg

Számos kispesti tisztelőjével együtt szomorúan értesültem arról, hogy a Kispesti Nagyboldogasszony Főplébánián – a 2013-ban történt nyugállományba vonulásáig – 30 éven át szolgálatot teljesítő Hegedűs László esperes plébános 88 éves korában elhunyt.

Kispesten – nem csak a hívők körében – köztudott volt, hogy a halk szavú, szeretetteljes, segítőkész plébános kitűnő pásztora volt hívei közösségének, emlékét megőrizni mindannyiunknak kötelessége.

Hegedűs László plébános úrról illő megemlékezések, valamint természetesen egyházi szertartások is voltak. Életútja egyházához kötötte, de kötelességem megemlíteni, hogy Hegedűs László lelkészi munkája mellett, közéleti szerepet is vállalva, részese volt szűkebb pátriánk ügyes bajos dolgai intézésének. Bizonyára vannak, akik jó érzéssel emlékeznek arra, hogy az 1980-as években a plébános úr tagja volt a kerületi tanácsnak. A magam részéről együttműködésünkről csak jó emlékeket őrzök arról, ahogy a városfejlesztés, az oktatási és szociális feladatok körében a munkámat támogatta. Kapcsolatunkat a kölcsönös tisztelet jellemezte. Ma is szép emlékeim közé tartozik, hogy házasságkötésekor fiamat Hegedűs László plébános és temploma oltára elé vezethette feleségem. A Plébános úr a Kispesti Nagyboldogasszony Főplébánia centenáriumára írt könyv általa dedikált példányával pedig személyesen tisztelt meg.

Hegedűs László emlékét, a kispestiek sokaságával együtt, kegyelettel megőrzöm.

tichy_lajos.jpg

A napokban, 2019 június 15-én, kispestiek százaival együtt jelen voltam a sokak javaslatára Tichy Lajosról elnevezett, felújított és funkciójában is kibővült sportpálya avató ünnepségén. A kispestiek emlékezetében máig legendaként élő Tichy Lajos emlékének megörökítésen kívül fontos megemlíteni, hogy sok fővárosi sportlétesítmény „beszántása” és beépítése mellett Kispesten, a Katona József utcában lévő, egykori Gránit sportpálya megmaradt. Jóleső érzés volt tudni, hogy ebben személyes közreműködésem is tényező volt.

Kispesten az 1980-as években, a Honvéd Bozsik Ferencről elnevezett stadionján kívül négy sportpálya volt, A most megújult egykori Gránit-pálya mellett a Vak Bottyán utcában volt a BKV Előre pálya, az Üllői úton a Kistex pálya, valamint Wekerletelepen a Zoltán utcai sporttelep. Ez utóbbin kívül a sportpályák a bázis vállalatok nevét viselték, azok csapatainak voltak a létesítményei. Ismert, hogy a rendszerváltást követően a pályák sorsa általában együtt járt a tulajdonosi változásokkal. A BKV Előre pálya helyén egy bevásárló központ, a KÖKI és az OBI valósult meg. Az Üllői úti Kistex pálya helyén először benzinkút létesült, majd a területet kereskedelmi cégek foglalták el. A wekerlei sportpálya szerencsére Kispest tulajdonában volt és van ma is.

f1000012a.jpg

Köztudott, hogy az 1980-as évek végén a vállalatok tényleges tulajdonába kerültek a használatukban lévő ingatlanok. A Gránit Csiszolószerszám és Kőedénygyártó Vállalat telkének egy része viszont nem volt a vállalat tulajdona, amit a tulajdonjogok rendezését követően a vállalat bérelhetett volna, akkor még a Kispesti Tanácstól. A vállalat akkori vezetőivel vagyoncserében állapodtunk meg, a Gránit megkapta az egyébként általa használt telekrészt, másrészt a Kispesti Tanács tulajdonába került a sportpálya. Könnyű belátni, hogy a privatizációt követően, a tevékenység nagy részét régen megszüntető vállalkozások, másokhoz hasonlóan a pályát is megszüntették, ingatlanként értékesítették volna. Vélelmezem, hogy a szomszédos ingatlanokhoz hasonlóan, ma ott is kereskedelmi raktárak lennének. Nem túlzó megállapítás, hogy az említett ingatlancsere révén maradhatott meg Kispest tulajdonában a Gránit-pálya, mely otthont adott az ismét életre kelt KAC-nak, sportegyesületeknek, mostantól pedig szélesebb körű sportolási lehetőséget biztosít a kispesti lakosoknak is.

Kispest a magyar labdarúgás fénykorában számos világklasszist tudhatott magáénak, köztük Tichy Lajost is. Érdemes megjegyezni, hogy Tichy Lajos nemcsak Kispest díszpolgára, hanem 60. születésnapján Puskás Ferenc-díjban is részesült. A Puskás Ferenc Alapítvány kuratóriumának elnökeként Puskás Ferenccel együtt adtuk át a róla elnevezett díjat. Az akkori Puskás Ferenc-díj a Tichy Lajos most felavatott szobrát is mintázó Kristóf Lajos szobrászművész alkotása volt.

tichy_lajos2.jpg

Soraimat az eseményről készült tájékoztató írások kiegészítőjének szánom, megemlékezve munkatársaimról is, akik részesei voltak a döntésnek és a megvalósításnak. Minden bizonnyal jó érzéssel gondolnak vissza a történetre az akkori tanácselnök-helyettesek, Szedliczky Gábor és Rutkai Csaba, az akkor még VB titkár dr. Istvánfy Sándor és dr. Izafy Éva is.

(Fotók: Kristóf Lajos, kispesti szobrász és fotóművész)

uszoda.JPG

A Kispesti Uszoda megépítése lényegében a gyorsan fejlődő és átalakuló, nagyvárosiassá váló Kispest lakosságának igénye volt. Megvalósítását lehetővé tette, hogy Kispesten a településfejlesztési hozzájárulást (TEHO) a lakosság többsége megszavazta. A TEHO egy sajátos „adó” volt. Nem életszerű, hogy adót „kvázi népszavazással” vetnek ki. A TEHO alapgondolata egyébként nem ellenszenves, hiszen azt fejezte ki, hogy egy település fejlődését, a helyi igények jobb kielégítését a lakosság anyagi hozzájárulásával is segítheti úgy, hogy az erre vonatkozó döntést demokratikusan hozzák meg, ugyanúgy, mint a felhasználás célját. A fővárosi kerületekben (már ahol eredményes volt a TEHO) több megoldás létezett. Volt, ahol a TEHO-ból több, egy-egy körzet igényeihez igazodó célt fogalmaztak meg, és volt, ahol egy beruházás megvalósítását preferálták. Kispesten is társadalmi vita előzte meg a döntést, amely végül is széleskörű egyetértéssel párosult.

A TEHO-t a „kvázi népszavazás” eredményességének megállapítása után helyi rendeletben vetettük ki. Összege szerény, néhányszáz forint volt, lényegében a ma sok helyen alkalmazott kommunális adóhoz hasonlított. A képhez tartozik, hogy a családi házak esetében a TEHO bevezetése előtt községfejlesztési hozzájárulást (KÖFA) kellett fizetni. Ez az adónem ekkor szűnt meg, ott is, ahol a TEHO nem került bevezetésre.

Minden „pozitívuma” ellenére a TEHO nem volt népszerű. A politika is csupán visszafogottan támogatta, a média pedig kifejezetten ellene hangolta a lakosságot. Kispesten a vezetőség TEHO párti volt, mert fejlesztést, közérdekű célok megvalósítását tette lehetővé. Érdekes epizódja volt a történetnek, amikor Sarlós István, a Fővárosi Tanács egykori elnöke, az ország politikai vezető testületének (Pol. Biz.) tagja a kerületi Tanács ülésén lényegében negatívan nyilatkozott a TEHO-ról akkor, amikor a támogató aláírások gyűjtése már gőzerővel folyt Kispesten is. A média hatását pedig lemérhettük azon, hogy a kezdeti 75-80 % - os támogatás jelentősen csökkent. Végül Kispesten 52-53 %-os támogatást kapott a TEHO.

A TEHO bevezetése, helyi „győzelme” perdöntő volt az uszoda megvalósítását illetően. Meggyőződésem, hogy a TEHO nélkül ma nem lenne Kispestnek uszodája.

Az igen szűkös helyi forrásokon kívül fővárosi támogatás is járt a TEHO-ból megvalósítandó beruházáshoz. A TEHO-ból három év alatt kb. 15 millió forint jött össze, a fővárosi támogatás pedig 25 millió volt. Az uszodai beruházás összességében kb. 95 millió forintba került.

A TEHO három évet „élt meg”, a célkitűzés megvalósítása, az uszoda megépülése után a helyi adók közül töröltük, a nem fizetőkkel szemben behajtást nem kezdeményeztünk. Az uszoda elkészült, a TEHO-t pedig elfelejtettük.

A TEHO történetéhez tartozik, hogy a szervezés a Tanács apparátusának volt a feladata, de az aláírások gyűjtésében sok tanácstag, lakóbizottsági és társadalmi aktivista vett részt önzetlenül. Igazi, ajtótól-ajtóig tartó kampány feladat volt a TEHO megszervezése, amiben Kispest végül is helyt állt.

Az uszoda megvalósítása a helyi társadalom összefogásának eredménye, egy közcélokat szolgáló nagy értékű létesítménnyel gazdagodhatott általa Kispest. Említésre méltó, hogy az uszodatér dísznövényzettel való dekorálása is a lakossági felajánlásokból jött össze. A Tanács írásban köszönte meg a TEHO-t befizetők hozzájárulását, a levélhez pedig uszoda jegyet is mellékeltünk.

Az uszoda megépítésére pályázatot írtunk ki, melyet a 22. Állami Építőipari Vállalat nyert meg. A megvalósítás határidőn és költségkereten belül történt.

Összegezve: Véleményem szerint a kerület arculatának, település szerkezetének lényeges átalakulásával, lakossága demográfiai összetételének megváltozásával összhangban, Kispest adottságait és szükségleteit jól fejezte ki, hogy egyfajta társadalmi összefogással, annak eredményes megszervezésével épülhetett meg a Kispesti Uszoda.

A cím a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak egyik helyi vitájára utal. Arra, hogy az
állami és tanácsi lakások bérlők vagy egyenes ági leszármazottjai részére történő eladását lehetővé
tevő központi döntések után ezt a lehetőséget kiterjesszük-e a Wekerle telepen lévő lakásokra is.

A kérdésről megoszlott a vélemény. A XX. század első évtizedeiben állami lakótelepnek épült
városrész építészeti, városszerkezeti, valamint településképi értékeinek megőrzése és védelme az
eladás ellenzőinek véleménye volt. Szakmai, városképvédelmi szempontként vallották, hogy a
lakások és az egyes épületek magántulajdona elkerülhetetlenül a megőrzendő értékek, az egységes
arculat megszűnését eredményezi. Wekerlén egyébként is problémás volt a rendezetlenül és
engedély nélkül épült gépkocsi tárolók és a „sufnik” kérdése. A telepen a hatvanas évek óta folyt a
házak sortatarozása, annak már a második üteme is. Voltak, akik ennek a központi forrásból való
folytatását tartották üdvözlendőnek. Idősek részéről volt félelem is, hogy fejük felől idegenek is
megvehetik a lakást.

Az említett érvek ellenére is nyilvánvaló volt, hogy az elidegenítés elkerülhetetlen, hiszen ekkor
már főváros szerte folyt az értékes budai és belvárosi ingatlanokat is érintően a lakások potom áron
történő eladása. Az egyébként is alacsonyra becsült értéknek, egyösszegű teljesítés esetén csupán a
15%-át kellett megfizetni. Szándékaink szerint tehát a lakótelepi lakások mellett a wekerlei lakások
elidegenítésére is sort kellett keríteni, az erre vonatkozó döntést a kerületi Tanácsnak meg kellett
hoznia. Igen ám, de ekkor már a tanácsok, így a kispesti is, olyan politikai klímában, ellenszélben
voltak, hogy minden más mellett ez is politikai ügy lett. Az akkor tájt szerveződött és a közéletben
már jelentős szerepet játszó pártok (MDF, SZDSZ, FIDESZ, Kisgazdapárt, KDNP, stb.) a
privatizáció ellen foglaltak állást, támadva a Tanács Wekerlével kapcsolatos elidegenítési
elképzelését. Nyilvánvaló volt, hogy szembe mennek az érintettek érdekeivel, álláspontjuk csupán a
politikai szembenállást fejezték ki, tudva azt is, hogy később ezt a döntést hatalmi helyzetben
elkerülhetetlenül nekik kell majd meghozni. A politikai üzenet kimondatlanul az volt, hogy a
Tanács már ne döntsön. Így viszont az eladási szándékot opponáló politikai szereplőkké váltak.

Megítélésem szerint a legkézenfekvőbb döntést hoztam, nevezetesen kérdezzük meg a wekerleieket
egy olyan fórumon, ahol az ügyben megnyilvánulók az érintettek előtt nyilvánosan fejthetik ki
álláspontjukat, érvelhetnek az eladás mellett és ellene is. Emlékeim szerint erre 1988 őszén
Wekerlén, az akkori Landler Jenő, a mai nevén a Deák Ferenc gimnázium udvarán került sor. A
tájékoztató és a pártoknak is lehetőséget adó vita végén nyílt szavazással a jelenlévő wekerleiek
szinte egyöntetűen az eladás mellett foglaltak állást. A kérdés, mely sokunk számára nem is volt
vitás, eldőlt. Ettől kezdve a feladat a szükséges döntés meghozatala és az elidegenítés szervezeti és
személyi feltételeinek létrehozása, továbbá Wekerle építészeti értékeinek megőrzéséhez kapcsolódó
szabályok megalkotása volt.

Bizonyára a lakásukat megvásárlók közül sokan emlékeznek arra, hogy az Ady Endre úton, az IKV
központjában létrehozott elidegenítési csoport intézte az értékesítést. A városképi és építészeti
értékek megóvását célozta, hogy egy jellemző wekerlei tömbre Részletes Rendezési Tervet
készíttettünk. Egész Wekerlére vonatkozóan erre ekkor sem pénz, sem idő nem volt. Ebben a
tervben előírtakat kellett alkalmazni az egész telepre, hogy a magántulajdonba került lakások
felújítása, korszerűsítése, tetőtereik beépítése, a melléképületek elhelyezése ne bontsa meg
helyrehozhatatlanul a védendő arculatot. Emlékeim szerint ezzel függött össze, hogy a kerület
akkori főépítésze, némi konfliktust is felvállalva, nem adta meg az építési engedélyt a neves építész
Makovecz Imre által készített és a saját stílusjegyeit hordozó tervre, az egyik földszintes épület
felújítása esetében. Döntés született arról is, hogy a Kós Károly tér műemléki védettséget, a
Wekerle többi része pedig vársóképi védettséget kapjon.

Az egész történet, Kispesten a lakosság egy széles körét érintő döntés körülményei azért is jutottak
eszembe, mert ma is tapasztalható, hogy esetenként a pártok aktuális politikai pozíciója felülírhatja
egy közösség érdekeit, törekvéset.

Valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akik részesei voltak a Kispesti Önkormányzat Káptalanfüredi Ifjúsági, a hajdan volt úttörő tábor létrejöttének. Sorsom úgy hozta, hogy két élethelyzetben is közöm volt a kispesti gyerekek táborozásának, nyaralásának helyt adó balatoni létesítményhez.

A történet 1970-ban kezdődött. Ekkor a Magyar Úttörők Szövetsége lehetőséget kapott arra, hogy Káptalanfüreden, akkor annak külterületén egy erdős, bokros területen néhány város, illetve fővárosi kerület részére területet biztosítson gyerekek táborozását szolgáló létesítményeknek. Ennek kedvezményezettje volt, mások mellett a Főváros VI., VIII. és a XIX. kerület is. Ismereteim szerint Kispestnek korábban nem volt gyermek üdülője.

Az 1970-as éves elején terézvárosi KISZ vezető, kerületi titkár voltam, és rám hárult a tábor kialakításának nem kevés nehézséggel járó szervezése. Akinek része volt már hasonlóban, az tudja, hogy egy zöldmezős, infrastruktúra nélküli területen a követelményeknek megfelelő színvonalas, a táborozás élményét biztosító gyermeklétesítmény megvalósításához pénz, szakértelem, csapatmunka és a feladat lelkes vállalása is szükséges. Munkatársaimmal együtt ezekből csupán az utóbbival rendelkeztünk. Mindenesetre elkezdtük a megvalósítást, támaszkodva a VI. kerület vállalatainak segítségére, tevőleges kivitelezői részvételére. A tereprendezéssel együtt elkészült a telek kerítése. Emlékeim szerint a sziklás területen 100 m3-es emésztő gödröt alakított ki az egyik építőipari vállalat. A tábor területén elhelyezésre került egy betonpanel felvonulási épület és néhány faház is. Hamar felismertük, hogy terveink akkor valósulhatnak meg, ha a vállalatok anyagi és technikai vállalása mellett a kivitelezés szakszerű lebonyolítását, illetve a tábor üzemeltetését nem egy mozgalmi szervezet látja el. Azt javasoltam, hogy a tábort építse meg és gyermek intézményként üzemeltesse a VI. kerületi Tanács. Törekvésünk elbukott, mivel Terézvárosnak a Dunakanyarban már volt gyermeküdülője és a kerület vezetői annak fejlesztése mellett döntöttek. Nem maradt más választás, mint a táborhelyet átadni a két telekszomszédnak, nevezetesen a VIII. és a XIX. kerületnek. Így került a korábbi terézvárosi táborhely egy része a kispesti táborhoz, ahhoz csatolva. A korábbi történések emlékeként még évtizedekig látható volt a raktárként funkcionáló felvonulási épület. Nyilván kudarcként éltem meg az előbb írtakat, nem tudva, hogy később Kispest tanácselnökeként ismét gazdája lehettem a kispestiek táborának, a terézvárosi hagyatékkal együtt.

Kispest a balatoni településen kiépült számos ifjúsági létesítmény egyikeként erejéhez mérten felépítette és fejlesztette, a tábort, számítva a Kispesten működő vállalatok segítségére. Ennek sokáig látható jelei voltak a kékre festett szerkezetek. Emlékeztetve arra, hogy anno Kispesten gyártották a Dutra traktorokat és a traktorgyárban bőven maradt a kék festékből.

A káptalafüredi tábor ma is kedvelt nyaraló és táborozási helye a kispesti gyerekeknek, olykor helyet adva a külföldi testvérvárosok gyermekeinek is. A Kispesti Önkormányzat nem csak megőrizte, de folyamatosan fejleszti is a tábort, legutóbb 2016-ban hat faházat felújított és három újat telepített.

Reményeim szerint emlékeim, a tábor történetének kevésbé ismert részleteinek felidézése nem csak egy gyermekintézmény megvalósításának körülményeire utal, hanem talán hozzájárulás is egy hitelesebb korkép megjelenítéséhez.

Szent István.JPG

Kispesten a József Attila utcában lévő nyugdíjasház parkja augusztus 20-án immár negyed százada ünnepség és koszorúzás helyszíne. Erre először 1989-ben került sor, vezető társaimmal együtt elsőként fejezhettem ki tiszteletem államalapítónk kispesti szobra előtt.

Mátyás.JPG

Szent István mellszobra a két azonos kivitelezésű szobor (Mátyás király és II. Rákóczi Ferenc) társaságában díszíti a parkot 1988 óta. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy eredetileg ezek a szobrok a kispesti Kossuth tér 12. szám alatt lévő épület - akkori nevén a Latinka Sándor Gép- és Villamosipari Szakközépiskola, jelenleg Trefort Ágoston Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola - előtti területen álltak, annak díszítő eleme voltak. Az iskola 1912-ben Kós Károly tervei alapján, polgári iskolának épült és 1962-től adott helyt a szakközépiskolának.

Rákóczi.JPG

Megemlítem, hogy az iskola fejlesztésében, korszerűbb és vonzóbb profiljának kialakításában elévülhetetlen érdemei voltak Varga Lajosnak, aki hosszú időn keresztül állt az intézmény élén. Az iskola környezete a lakótelep építésekor átalakult, következésképen dönteni kellett a szobrok további sorsáról is. Ekkor kerültek áthelyezésre az egyébként szerény műértéket képviselő műkőből készült szobrok a nyugdíjasház parkjába. Visszatekintve az első koszorúzásra, a kerület vezetőit követően, a politikai pártok még együtt helyezték el virágjaikat. Ezt már 1990-ben nem ismételték meg. Akkor némi keserűséggel állapítottam meg, hogy az államalapító Szent István király szobra előtt sem hajlandóak a politikusok együtt fejet hajtani.

Kispesti tanácselnökként számos és esetenként tanulságos történet részese voltam. Ezek egyike volt, amikor Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke egy fővárosi tanácsülés szünetében odalépett hozzám és nem kis meglepetésemre azt mondta, hogy „Fenyvesi, ne lázítsd a tanácstagokat!”. E szavakban sok minden fejeződött ki. Benne az adott kor jellemzői, a főváros és a kerületek viszonya, de a változtatást akarók megítélése is. Legkevésbé e mondat fenyegető élének tulajdonítottam jelentőséget, bár Kispest vezetőjeként bizonyára nem használtam volna szűkebb pátriámnak, ha személyes megítélésem azt hátrányosan befolyásolja. Az említett intermezzo a Fővárosi Tanács azon ülésén esett meg, amikor a testület a főváros VII. ötéves tervének koncepcióját tárgyalta. Ezen az ülésen Steinerné dr. Török Katalin és Bardócz Tamás – akik mások mellett Kispestet képviselték – felszólalásukban a kerületi tanács álláspontját tolmácsolták. Ennek lényege az volt, hogy a fővárosi célkitűzések (prioritások) meghatározásakor figyelembe kell venni a kerületek eltérő sajátosságait. Könnyen belátható, hogy ezek lényegesen eltérőek a belső és a külső kerületek esetében, hiszen a fővárosi célkitűzések elsődlegessége és sorrendje különbözőképpen érinti a kerületeket. Nem vitatható a főváros működtetésével kapcsolatos prioritás, de nem lehetett mindenhol elsődleges cél a tömeges lakásépítés vagy a történelmi városrészek (belváros) rehabilitációja. Kispestiként azért kellett szót emelni, hogy folytatódjék a kerületközpont kiépítése, valósuljon meg a „Bermuda-háromszög” felszámolása, jusson több az út- és közműfejlesztésre, valamint az intézményhálózat alkalmas legyen a megnövekedett gyermeklétszám ellátására. A kerület álláspontja az eltérő helyzetű kerületek érdekeit felületesen kezelő előterjesztés nyílt bírálata volt, ami a Fővárosi Tanács elnökéből az előbb idézett szavakat váltotta ki. Megjegyzem, hogy az esemény Szépvölgyi Zoltánnal a kapcsolatomat, a fővárossal való együttműködést, a kerület érdekeinek határozott képviseletét nem befolyásolta, de kétségtelen az is, hogy utódjával, Iványi Pállal jobban szót lehetett érteni.230px-Coa_Hungary_Town_Budapest_(History).png

A történet azért jutott szembe, mert a főváros és a kerületek viszonyának, a kétszintű önkormányzatiságnak problematikája nem újkeletű. Az említett „konfliktus” is abból eredt, hogy a tanácsi rendszer utolsó éveiben, a nyolcvanas évek második felében lazult a főváros és a kerületek között az alá- és fölérendeltség. Lényegében erősödött a kerületi önállóság, bár ennek gazdasági alapjai igen szerények voltak, a fejlesztésekhez saját forrás alig állt rendelkezésre. Természetes volt, hogy a kerületek a központi és a fővárosi forrásokból való nagyobb részesedésért szálltak síkra. Ennek fontos állomása lehetett a tervkoncepció vitája. A történethez tartozik, hogy a nyolcvanas évek második fele nem a nagy ívű beruházások időszaka volt. Talán sokan emlékeznek rá, ebben az időszakban beruházási stop volt, devizához pedig alig lehetett jutni.

Szépvölgyi Zoltán „intő szavai” nyilván azt a szemléletet tükrözték, hogy a kerületeknek a fővárosban alárendelt szerepe van, a fővárosi prioritásoknak nem kell differenciáltan tükröznie a főváros részeinek eltérő sajátosságait. Ekkor már a kerületi vezetők egy része ahhoz a generációhoz tartozott, akik feladatukat, felelősségüket elsősorban a helyi érdekek érvényesítésében, és nem csupán a központi elvárások végrehajtásában látták. Magam részéről is azt tartottam irányadónak, hogy az adott keretek között minden eszközzel, kapcsolatépítéssel, ha kell, lobbizással, innovációra való fogékonysággal a kerület hasznára legyek. Ebben sok, feladatát tisztességgel ellátó partnerem volt, köztük a Fővárosi Tanács említett tagjai is. Az előbbi szemlélet párosult egy másik alapelvünkkel is, nevezetesen: „Kispest akkor működik, ha a Főváros működik.” Ennek nyilvánvalóságát nem kell különösebben magyarázni. Ez azt is jelentette, hogy a fővárost az önkormányzatiság olyan szintjének tekintettem, amely a főváros életének alapvető feltételeit, fejlődésének fő irányait, annak szerves fejlődését meghatározza úgy, hogy épít a részek, a kerületek önállóságára, sajátos érdekeinek integrálására. Ma is vallom, hogy egy település, egy kerület vagy a főváros működésének és fejlesztésének kérdései nem pártpolitikai érdekek szerint kell, hogy eldőljenek. Sajnálatos, hogy ennek racionális megoldásával máig adós a politikai osztály. A politikai, hatalmi szempont a rendszerváltás óta is dominálja a települések irányítását, valamint befolyásolja a gazdasági erőforrások elosztását is. Megítélésem szerint túlzottan hangsúlyossá vált a települések érdekeit a választásoknak, a hatalmon lévők újraválasztásának szempontjai alá rendelni. Beleértem ebbe az állam, a főváros és a kerületek viszonyát, valamint a döntési jogosítványokat is.

19.varoshaza_9.jpg

Nem vitatom, hogy a települések sorsának alakításában szerepe van a politikai pártok versengő programjainak, valamint a pozíciókért küzdők városvezetői képességeinek is. Ugyanakkor a lakosság érdekeit alárendelni a hatalmi szempontoknak hosszabb távon biztosan, de aktuálisan is káros, rendszerint pazarláshoz, a klientúra építésével együtt a pénzügyi források monopolizálásához, esetenként korrupt összefonódásokhoz vezet.

Tanácselnökként a nyolcvanas évek második felében aktív szerepet vittem a Tanácsi (később Települési) Önkormányzatok Országos Szövetségének (TÖOSZ) létrehozásában. A TÖOSZ létrehozása része volt a demokratizálódási folyamatnak, hiszen megjeleníthette a települések érdekeit, annak sokszínűségét is. A TÖOSZ elnökségi tagjaként részese lehettem az önkormányzati törvény előkészítésének. Sajnálatosnak tartom, hogy szinte elenyészett az önkormányzatiság egyik alapelve, miszerint az önkormányzatiság alanya a lakosság, a választópolgárok, és nem a politikai pártok. Megítélésem szerint a főváros üzemeltetésének, fejlesztésének hatékony megoldása még várat magára. Huszonöt év kevés volt a pártpolitikai szempontok figyelmen kívül hagyására.

Visszatérve az 1985-ös szituációra, abban az a szemlélet volt tetten érhető, ami a kerületek önállóságát, érdekeinek markáns megjelenítését nem tartotta kívánatosnak. Akkor is úgy véltem, hogy az önállóság több lehetőséget és több felelősséget jelent, de ugyanakkor ez nem jelentheti a főváros lebénítását, a főváros felporciózását, a források pazarló, csupán regionális érdekek szerinti felhasználását, vagy alapvető érdekek és törekvések megakadályozását. Az előbbiekre a fővárost ismerők vagy az egyes fejlesztések sorsát figyelemmel kísérők bizonyára számos példát tudnak felhozni.

S_szocfo_14020318110 jav.jpg

A közelmúltban Budapest XII. kerületében újabb Kós Károly szobrot avattak. Ez is késztetett, hogy idézzük fel a kispesti Kós Károly szobor létrejöttének történetét, betekintést engedve egyúttal az 1980-as évek második felének közéleti viszonyaiba is. Ezt nemcsak azért tehetem, mert ebben az időszakban Kispest tanácselnöke voltam, hanem azért is, mert részese voltam annak a folyamatnak, melynek eredményeként Kós Károlynak több mint negyedszázada egész alakos szobra lehet a kispesti Wekerletelepen.

A szoborral kapcsolatos kezdeményezés és felajánlás a nyolcvanas évek közepén, emlékeim szerint 1985-ben volt. Ekkor kereste meg Boros Péter, a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat igazgatója a kerület politikai vezetőit, hogy szponzorálásukkal vállalják Kós Károly egész alakos szobrának elkészítését, és azt szeretnék, ha az a kispesti Wekerletelepen kerülne felállításra. A kezdeményezésre és felajánlásra a kerület vezetői nyitottak voltak, de az is nyilvánvaló volt, hogy nemcsak helyi, hanem politikailag is jelentőséggel bíró eseményről van szó. Ismert, hogy az 1980-as évek második fele már a rendszerváltozás előtti időszak jegyeit hordta magán. Az MSZMP-n belül is felerősödtek a reformot, a változást akaró erők, de mint az országban, úgy Kispesten is jelen voltak a fontolva haladók és a változást elutasítóak. A jelen írásnak a betekintésen túl nem célja a korabeli, ezen belül a kispesti közéleti viszonyok elemzése. Megtapasztaltam magam is, hogy voltak akik úgy vélekedtek, hogy Kós Károly szobrának avatása egyfajta demonstrációra is lehetőséget ad.

A kerület vezetői egyértelműen támogatták a kezdeményezést, hiszen Kós Károly személye, alkotói munkássága és Wekerletelep építészeti értékeihez való hozzájárulása ezt nem is tehette kétségessé. Mindenesetre jellemzik a szoboravatással kapcsolatos körülményeket Boros Péternek az avatást követő köszöntőjében elhangzott szavai is: „… hadd említsem… Fenyvesi Dezső tanácselnöknek pártoló, akadályokat is elhárító ténykedését”. 

A hellyel kapcsolatban is voltak elhárítandó akadályok. Tudtuk, hogy a szobornak a Fő téren (Petőfi tér) van a legjobb helye, de az a tér centrumában lévő Nagy Balogh János szobrával foglalt volt. Felvetődött, hogy a Hungária út és a Gutenberg körút sarkán lévő kis téren legyen a szobor felállítva. A wekerleiek bizonyára emlékeznek még rá, hogy ezen a téren volt egy fűtőolaj árusítását is szolgáló tartály. Úgy véltük, hogy ez a hely a szobor elrejtését jelentette volna. Végül is úgy döntöttünk, hogy Kós Károly szobra a Fő téren (Petőfi tér) legyen, Nagy Balogh János szobra kerüljön áthelyezésre (Templom tér), a teret pedig a szoboravatással egyidejűleg Kós Károlyról kell elnevezni. A tér átnevezésére vonatkozó szándék, a lakcím megváltoztatása a téren lakó kb. 800 főnek okozhatott kellemetlenséget. A lakáscím-változás elősegítésére a Tanács a helyszínen ügyfélszolgálati segítséget adott, lényegében a helyi lakosság egyetértését bíró névváltozás gyorsan és békésen valósult meg. Zárójelben jegyzem meg, hogy a tér átnevezésének időpontját a Wekerle Sándorról készült és a közelmúltban megjelent reprezentatív kiadvány (Mórtól a kispesti Wekerletelepig) tévesen a rendszerváltás utáni időpontra teszi.

A Péterfy László alkotta szobor avatására, jelentős közfigyelmet kiváltva, 1987. november 25-én került sor. Az avató beszédet Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára tartotta, köszöntőt mondott a Magyar Írók Szövetségének nevében Czine Mihály irodalomtörténész, Borvendég Béla a Magyar Építőművészek Szövetségének főtitkára, valamint Kispest nevében jómagam is. Pozsgay Imrét a kerület vezetői és Boros Péter együtt kérték fel az avató beszéd megtartására, amit örömmel el is vállalt. Az ünnepség méltó volt az alkalomhoz, Kispest és Wekerle nemcsak egy köztéri szoborral gazdagodott, hanem adósságot is törlesztett azzal, hogy a település építészeti értékeihez is hozzájáruló, nagy magyar polihisztornak méltó emléket állított.

S_szocfo_14020318161 jav.jpg

Pozsgay Imre avatóbeszédéből néhány idézet:

Kós Károlynak, Hazánk szülöttének ezen a téren szobrot állítani nemcsak egy nagy gondolkodó és XX. századi magyar polihisztor hazatérését jelenti, hanem egy kicsit a mi megbékélésünket is. Megtérésünket egy olyan eszméhez, amely ezt a nemzetet egységben tudja tartani bajok, gondok idején is, felülemelkedve a mindennapokon, kikristályosítva gondolatainkkal együtt elhatározásunkat, szándékunkat is. …… miközben tisztelgünk a nagyság előtt, valójában önmagunkra, saját esélyeinkre gondolunk. Némelyek talán furcsállják, hogy az egykori Petőfi téren – az immáron Kós Károlyról elnevezett téren – ünnepeljük a XX. század magyar gondolkodóját, alkotóját. Úgy hiszem, Petőfi kamaszos gavallériával ajánlotta volna föl maga ezt a teret erre a célra, hiszen őt nem fosztjuk meg semmitől és senkitől, ebben a kerületben éppúgy, mint az országban nemcsak emléke, hanem szelleme is velünk van, s a neki járó tiszteletre százszor, ezerszer akad még és lesz még alkalom ebben a hazában. Így tehát megköszönjük Petőfinek, hogy átadja ezt a teret Kós Károlynak, akinek szellemét és keze nyomát viseli ez a tér. …… A kispestiek, a környék lakói azt is tudják, hogy Kós Károly, amikor ez a telep létrejött, egy szociális eszmekörhöz is kapcsolódott. Wekerletelepnek hívják a környéket, s tudjuk róla, hogy ez a polgárosodott Magyarország legszebb szándékait hordozta egy kiegyezéses, néha nagyon is lealacsonyító korban. Vagyis a modern Magyarország megteremtésének egy nemzeti gondolatot is befogadni képes, haladást pártoló korszakában a dolgos emberek otthonát akarta megteremteni ezen a környéken. …… a mai Magyarországon az 1883. december 16-án született Kós Károlynak szobrot állítani, emléket állítani nem kockázatos vállalkozás, egyszerű elszánás is lehet. Ám mégis azt kell mondanom, hogy ez a vállalkozás itt és most perlekedés is valamivel, a kirekesztő, előítéletes gondolkodással, perlekedés a Nemzetet megosztó, át- meg átszabó rossz szándékokkal, a nemzeti egység, a közmegegyezés jelképe is egy olyan világban, ahol a Nemzet-test egy része, történelmi része bár szellemileg hozzánk tartozik, más országok földjén virágzik. …… ami itt történt, nem csupán a kerület, nem csupán a főváros, az egész ország figyelmére érdemes üzenet ez, tanúskodva arról, hogy a kerület lakói, vezetői szemhatárukat saját ereszüknél magasabbra tudják emelni.”

S_szocfo_14020318150 javű.jpg

Kispest tanácselnökeként néhány elmondott gondolatom:

„Wekerleinek, kispesti lakosnak vagy épp a tanácselnöknek nagy örömére szolgál, ha gyarapodunk egy alkotással. …… Különösen hangsúlyt ad ennek a mai eseménynek az, hogy nem szokványos értékkel gyarapodtunk. Olyan értékkel gyarapodtunk, amely kultúrát, eszmeiséget, közösségteremtő erőt és sok más gondolatot hordoz. …… ma adósságot is törlesztünk. Négy évvel ezelőtt talán helyesebb lett volna ezt a szobrot avatni, születésének 100. évfordulóján. De ma sem késő, és hasonló formátumú emberekről megemlékezni talán holnap sem lesz az. Tehát adósságot törlesztünk, adósságot törleszt a magyar szellemi élet, a közvélemény, de Kispest közössége, lakossága is. …… mi kispestiek akkor teszünk és gondolkodunk helyesen, hogyha tanulunk Kós Károlytól, merítünk az ő szellemi hagyatékából, de nemcsak a múltba fordulva, hanem a jövőbe tekintve is. Úgy, hogy ma is van tere a hazafiak cselekedetnek, a magyarságból ma is lehet példát mutatni és adni, országos méretekben és itt Kispesten is. …… A kispesti lakosok, a wekerleiek nevében szeretném megköszönni vendégeink elismerő, méltató szavait, szeretném megköszönni a kitűnő művésznek, Péterfy Lászlónak a maradandó, nemes alkotást, …… a kispestiek és a helyiek nevében a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat kollektívájának áldozatkészségét, személy szerint Boros Péter igazgató közreműködését, személyes elhivatottságát, hogy ez a szobor ma létrejöhetett. …… a helybéliek – és itt elsősorban a wekerleiekre gondolok – a Kós Károly-i szellemiséget őrizni fogják. Azt amely egyébként erre a közösségre, gondolkodásmódjára sok vonatkozásban jellemző , …… a hagyomány tiszteletét, hogy …… Wekerlén és Kispesten is további tere van a közösségteremtő erőnek.”

Az avatást követő fogadáson dr. Boros Péter, a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat igazgatója által mondottakból:

„……Esztendőkkel ezelőtt csírázott ki a gondolat, megért bút, örömet, fényt, szerelmet, de boldogan ünnepelhetünk, mert messze néző ércalakjával mától itt figyel ránk a század egyik legnagyobb magyarja. ……. mi késztethet egy vállalatot arra, hogy szobor ügyében serénykedjen? …... mi régóta valljuk, hogy a vállalat nemcsak munkaerők célszerű vagy kevésbé célszerű koncentrációja, hanem élő, lüktető emberi közösség is, vágyakkal, gondolatokkal, eszményekkel. Olyan lappangó humán értékekkel, amelyek felszínre hozatala elsősorban azok kötelessége, akiket a sors vagy annak véletlene a kisebb közösség élére lódított. …… amikor az idők a nagy centrális gondolatok és azok esélyeinek is egy részét megkérdőjelezik, különösen fontos, hogy a kisebb emberi gyülekezetek autonóm törekvései megszülessenek és tettekké változzanak. ….. Bízunk abban, hogy tettünk másokat is rábír ilyen és más kezdeményezésre, mert nem feledhetjük, hogy kilenc év és elérkezik a honfoglalás 1100. évfordulója, a hazateremtés szép ünnepe. És miért Kós Károly? Mi Kós Károlyban a szűkebb közösségért küldő, cselekvő embert látjuk, az eszményeihez szilárdan ragaszkodót. Amikor a felcserélt szavak sokszor gátolják a tetteket, benne látjuk az alkotó emberi példaképet. Az építőt, a szerkesztőt és szervezőt, és ha kellett, a lótenyésztőt. Ha valaha, most ilyen példa kell a kor magyarjainak! ……. Megköszönöm Jancsó Adrienn művésznőnek és az Operaház gyermekkórusának méltó és hivatott közreműködését. Engedjék meg, hogy külön és itt is megköszönjem Péterfy László szobrászművész barátom alkotómunkáját, amelybe nemcsak művészi tálentumát, hanem a Kós Károlyi tanítvány szívét-lelkét is beleálmodta. És – ha mellőzni is kényszerülök a teljes felsorolást – hadd említsem Pintér Tamás szívós, kitartó segítségét az Építőművész Szövetség Kós Károly Köre részéről és Fenyvesi Dezső tanácselnök pártoló és akadályokat elhárító ténykedését.”

Az avatóünnepségről videó összeállítás is készült. A felvételen halhatóak teljes terjedelemben az elhangzott beszédek. Megítélésem szerint ezek betekintést engednek a közélet néhány aktuális kérdésébe, és akkor azokról, a beszédet tartók politikai nézeteibe is.

 

A felvétel a jogutód nélkül megszűnt Dél-pesti Vendéglátó Vállalat által készített összeállítást tartalmazó VHS kazettáról a közelmúltban került digitalizálásra. A minősége ebből kifolyólag nem a legjobb, de hitelesen rögzíti az 1987-es avatóünnepséget és örökíti meg a helyi történéseken is túlmutató eseményt.

Dianóczki János.jpgA közelmúltban ünnepelte a Kispesti Munkás Otthon (KMO) fennállásának 90. évfordulóját. Ennek apropójából írtam egy visszaemlékezést a Munkásotthonnak az 1970-es években történt felújításáról (összefogással való megmentéséről) és tartalmi megújításáról. Írásomban megemlítettem, hogy a „Melós”-t a Diogenész Építési Stúdió újította fel, annak a Dianóczki Jánosnak a cége, akit Kispesten közmegbecsülés övezett. Dianóczki János azon lokálpatrióták közé tartozott, akik sokat tettek azért, hogy a főváros peremkerületeként Kispesten is korszakos változások legyenek.

Dianóczki János édesapja, Dianóczki Lajos Kispest ismert építésze volt, fia pedig országos ismertséget szerzett jelentős épületek tervezőjeként. Legismertebbek ezek közül a szántódi és a tihanyi kompkikötő, illetve az egri buszpályaudvar. Ez utóbbit Ybl-Díjjal is elismerték. Az egyetemisták talán ma is szívesen lapozzák az „Építészeti rajz és rajzolvasási példatár” című könyvét.

eger-mavaut-autobusz-allomas-.jpg(Az egri buszpályaudvar)

Dianóczki János 1967-től 1989-ig a Kispesti Tanács, 1971-től ugyancsak 1989-ig a Fővárosi Tanács tagja volt. Nem volt politikus, szakmáját magas szinten művelő tehetséges építészként volt részese a város és a kerület fejlesztésének. Egyik kezdeményezője volt a kispesti rekonstrukciónak és tevékeny szerepet vitt a megvalósításban is. Vezetője volt Kispesten a Városrendezési, valamint a Rekonstrukciós Bizottságnak. Szakértelmével segítette a kerület fejlesztési terveinek készítését is.

Dianóczki János Kispestért önzetlenül munkálkodó, emlékeim szerint halk szavú, művelt ember volt. Ezért is volt rendkívül visszatetsző, hogy 1989 májusában a helyi SZDSZ csoport részéről nemtelen támadás érte. Kötelezettség tartós elmulasztása miatt a Tanács testületéből való visszahívását kezdeményezték. A kezdeményezés sokunkban váltott ki ellenérzést, hiszen tudott volt, Dianóczki János több mint egy éve beteg, pacemakert ültettek a szívébe. Ez tanácstagi munkájára is kihatott. „Dió” természetétől távol állt, hogy a politikai adok-kapokba beszálljon, netán mentegetőzni kényszerüljön. Ahogy értesült visszahívásának kezdeményezéséről, másnap lemondott a fővárosi és a kerületi tanácstagságáról. Amilyen szerényen szolgálta Kispestet, olyan halkan és szerényen távozott a közéletből, és nem sokkal később, 1991-ben az élők közül is.

Dianóczki János több mint 20 évig szolgálta Kispestet, kiemelkedő érdemei voltak a városrész rekonstrukciójában, szakmai kultúrát és színvonalat képviselt Kispest közéletében. A KMO jubileumi ünnepsége engem emlékeztetett Dianóczki Jánosra, a kispesti lokálpatriótára, a kiváló és a KMO megmentésében is jeleskedő építészre. Egykori kispesti vezetőként ma is van bennem szégyenérzet a méltánytalanság miatt. Dianóczki Jánostól, halála után 22 évvel már nem kérhetünk elnézést azért, hogy a rendszerváltás politikai sárdobálásának egyik céltáblája lehetett. Kispestnek sok élő és posztumusz díszpolgára van, köztük a település jelenéhez és múltjához kötődő, elismerésre méltó kispestiek, ismert sportolók és színészek, továbbá a maguk után tartós lenyomatot alig hagyó személyek is. Nem elsősorban a Dianóczki Jánost ért gusztustalan támadás miatt, hanem Kispestért, a kerület fejlesztésében való érdemeiért, munkásságának elismeréseként posztumusz díszpolgári cím adományozása a „DIÓ”-t ismerők között, rajtam kívül még bizonyosan még sokakban keltene jó érzést. Ez a gesztus, mint a méltányos és kulturált, a teljesítményt helyén értékelő politika megnyilvánulása lehetne.

Kós Károly tér 4 régen.jpg

Az 1980-as évek végén került sor a Kós Károly teret övező épületek egy részének felújítására. A Wekerletelep lakóházainak felújítása a hatvanas évektől folyamatos volt. Ennek műszaki tartalma időközben változott, a nyolcvanas években már nemcsak a homlokzatra terjedt ki, hanem komfortosítással, esetenként a tetőtér beépítésével is együtt járt. A lakások korszerűsítése mellett szempont volt Wekerle arculatának, építészeti értékeinek megőrzése is. Ez utóbbiban a Kós Károly tér épületei és kapui kiemelkedő jelentőséggel bírnak.

A nyolcvanas évek közepén a kerület vezetői erőteljes lobbizásba kezdtek, hogy a Fő tér (Petőfi tér, majd Kós Károly tér) épületei felújításra kerüljenek, ehhez a Főváros forrásokat biztosítson. Erőfeszítéseinket siker koronázta: 1988-ban közel százmillió Ft állt rendelkezésre ahhoz, hogy a tér körbetatarozása elkezdődhessen. A Kós Károly téren az 1-4. számú épületek felújítása és korszerűsítése vált lehetővé úgy, hogy a szakemberek javaslatai alapján a tágas tetőterek is beépítésre kerülhettek. Sajnos, ahol elkezdődött a felújítás, ott hosszú időre be is fejeződött. A négy épület tetőterében tíz lakás került kialakításra.

A lakások bérlőinek kijelölésére a tanácsi lakásokkal kapcsolatos szabályok voltak érvényesek. Ugyanakkor Kispest vezetőinek az új lakásokkal kapcsolatban sajátos tervei voltak. Nevezetesen, hogy a tetőtéri lakások egy részét művészeknek kellene kiutalni. A tíz lakásból ötre kapott a kerület bérlő-kijelölési jogot. Ebből egy lakást, a Kós Károly tér 3-ban, az épületet tervező Kós Károly unokájának utaltunk ki. A többi négy lakás bérlőinek kijelölését viszont átruháztuk a Képzőművészeti Alapra, hiszen a rusztikus, nagyterű lakásokat műterem-lakásként javasoltuk hasznosítani. A tetőtéri lakások a javaslatuk szerint lett bérleményként kiutalva.

LAKHZ_~1.JPG

A Kós Károly térre költözött művészek beilleszkedtek Kispest kulturális életébe, közülük külön is kiemelem a Ferenczy Noémi-díjas Hernádi Paula festő- és grafikusművészt, aki Kispest kulturális közéletének is részese. A kerület vezetőinek a Kós Károly téri művészlakásokkal kapcsolatos szándéka abból fakadt, hogy a gyorsan fejlődő városrészben legyen több kultúra, Kispesten is leljenek otthonra a szellemi és kulturális élet jeles személyiségei. A műteremnek is alkalmas lakásoknak erre a célra való hasznosítását ma is támogatandó, Kispest értékeit növelő döntésnek tartom, az ebben való személyes részvételem ma is jó érzéssel tölt el.

Az előbbiekben lényegében rövid összefoglalást adtam a tér egy részének megújulásáról, a tetőtéri lakások művészek részére történő juttatásáról. Bizonyára vannak még sokan, különösen a Kós Károly tér lakói között, akik arra is emlékeznek, hogy ez nem volt konfliktusmentes ügy.

A tetőterek művészek részére való beépítéséről a kerületi tanács egyik vezetője Wekerlén lakossági fórumot tartott, terveinkbe az ott élőket beavatva, véleményüket kikérve. Az elgondolást, a Kós Károly tér körbetatarozását, a tetőterek beépítését, azok művészek részére való hasznosítását a fórum résztvevői pozitívan értékelték, azt támogatták. Nem kis meglepetésünkre Mester Ákos népszerű műsorában viszont súlyos kritikát fogalmaztak meg. A ”168 óra” közismert újságírója, Tarnói Gizella készített riportot a témáról, melyben az a „vád” hangzott el, hogy a Tanács a demokrácia játékszabályait nem tartja be, döntését az érintettek véleményének figyelmen kívül hagyásával hozza meg. Azok után, hogy terveink széles körű nyilvánosságot kaptak - annak véleményezésével az érintett lakosság élt is - lényegében negatív színben tüntettek fel az ország nyilvánossága előtt olyan ügyben, amiben megítélésem szerint inkább elismerés illetett volna minket.

Kós Károly tér tetőterek vágva.jpg

Akkor is úgy véltem és ma is úgy látom, hogy mind a megvalósítás céljai, mind a döntéshozatal módja inkább egyetértő támogatást, mint a széles közvélemény előtti megbélyegzést érdemelték volna ki. Ennek politikai üzenetét természetesen értettem. A Kós Károly tér felújítása, a művészlakások építése olyan időszakban volt, amikor már a gyengülő hatalmat lehetett bírálni, de a felső vezetésre célozni még kevés volt a bátorság, az alsóbb szinteket, mint például egy kerületi tanácsot viszont már kockázat nélkül lehetett célba venni. Erre láttak alkalmat a 168 óra szerkesztői, a demokrácia-deficitet szóvá téve. A riportban megfogalmazottakat, szándékainkat beárnyékoló és eljárásunk demokratizmusát megkérdőjelező megközelítést vissza kellett utasítanunk.

Tarnói Gizellát, a riport készítőjét meghívtuk egy újabb, immár általam tartott fórumra. Az újságíró ott sem tapasztalt mást, mint egyetértést, és hozzáteszem, demokratikus légkört is. A "168 óra" kénytelen volt ismételten foglalkozni a témával, amire én is meghívást kaptam. Értve természetesen egy társadalompolitikai műsor előbb említett szándékát, magam részéről lényegében lezártnak tekintettem megtámadásunkat. Lezártnak tekinthettem volna, ha nem szerveznek tiltakozást helyben, a Kós Károly tér lakói között a művészek betelepítése ellen.

A téren a kb. 380 lakóból mintegy 320-an írták alá a már elhunyt, de a rendszerváltás után a kispesti MDF-ben és az önkormányzatban politizáló dr. Ráduly Endre által szerkesztett petíciót. Elképesztő érvek voltak a művészeknek a Kós Károly térre való betelepítése ellen. Alapvetően veszélyeztetettnek látták a telep polgári nyugalmát, kimondatlanul is azt sugallva, hogy a művészek deviánsak, a környezetet zavaró, onnan kirívó személyek. Az akció során olyan feltételezések is elterjedtek, hogy zenészek vagy szobrászok is költözhetnek a tetőterekbe, ami nyilván a környezetet zavarja, megbontva a helyet jellemző békés, polgári nyugalmat. A petícióra természetesen reagálni kellett, eloszlatva a tévhiteket és a tudatos zavarkeltést.

A lényeget tekintve a „168 óra” riportja és a helyi tiltakozás között azonosság volt, ami a rendszerváltás előtti időszak politikai viszonyaival volt összefüggésben. Bizonyára nem bántom meg az azóta elhunyt dr. Ráduly Endre emlékét, ha akcióját ma is politikai természetűnek tartom. Vele a későbbi években többször találkoztam, kapcsolatunkat a magam részéről akár udvariasnak, szívélyesnek is nevezhetném. Sajnálatomra azonban nem tette meg azt, hogy legalább némi önkritikával viszonyult volna - ha másért nem, a Kós Károly térre költözött művészek miatt - az általa szervezett tiltakozáshoz, ahhoz, amihez a nevét adta.

bkh.jpg

Ma már bizonyára kevesen emlékeznek a művészlakásokkal kapcsolatos „perpatvarra”. Fontos természetesen az, ami maradandó. Az, hogy a Kós Károly tér egy része a Hungária út fölött átívelő kapuval együtt felújításra került, a tér egy része megszépült. Kispest és Wekerle lakói, a tér építészeti értékei, valamint az odaköltött művészek békében megférnek egymással. Kispest szépült, szellemi és kulturális élete pedig gazdagodott. A többi, a velejáró események pedig felednivalók.